Domi: Egy másik világban jártam

Egy földúton battyogtam, amit mindkét oldalról fák szegélyeztek. Minden poros volt és üres. Fű nem nőtt, a fákon egy árva levelet sem láttam. Ahogy így magányosan mendegéltem, valahonnan a távolból édes muzsikát hallottam. A zene annyira édes volt, hogy futásnak eredtem. Rohantam. Nem vágytam másra, csak meg akartam tudni, hogy kik játszanak ilyen szépen. Hamarosan megpillantottam a három vidám alakot. Mikor meghallották a lépteimet a zene elhallgatott és kíváncsian nézegettek felém. Végül az egyikük megkérdezte

- Hát te honnan pottyantál ide?- Ennek a fiúnak még szeme is nevetett mikor rám nézett, így én is jókedvvel válaszoltam.

- Azt én is szeretném tudni- Közben végigmértem a másik két muzsikust is. Mindegyikük mosolygott. Elmondták, hogy vándormuzsikusok és embereket keresnek akiknek előadhatják a dalaikat. Nagyon meglepődtem azon, hogy itt az embereket úgy kell keresni.

- Mi olyan furcsa abban? - kérdezte a furulyás fiú - az emberek mindig elbújnak.

- Ezt nem értem - ráztam meg a fejem - miért kéne az embereknek elbújniuk?

- Hát csak úgy - mondta a fekete hajú bendzsós - Az emberek mindig szerettek elrejtőzni

- Ahonnan én jöttem, ott nem. Nálunk az embereknek inkább feltűnési viszketegségük van.

- "Feltűnési viszketegség"... milyen vicces szó - kacagott a furulyás - mit jelent? - én is elmosolyodtam

- Azt jelenti, hogy az emberek mindent megtesznek azért, hogy észrevegyék őket - a bendzsós elgondolkodva nézett rám

-  Nagyon messziről jöhettél... Gyere velünk, és akkor majd jobban megismerhetjük egymás világát - a többiek is kérlelni kezdtek, hogy tartsak velük. Nem ellenkeztem. Mind hárman nagyon kedvesek és aranyosak voltak, és egyébként sem volt jobb dolgom.

Útközben bemutatkoztunk egymásnak. A bendzsós fiút Kelének, a furulyásat Kócosnak, a nevetőszeműt Bogárnak hívták. Volt egy csacsijuk is, ami a többi hangszert

cipelte. Ezt a kis szamarat egyszerűen állatkának nevezték.

Miután jól kibeszéltük magunkat csendesen battyogtunk egymás mellett. Nagyon jól éreztem magam. Ez a csönd egyáltalán nem volt kínos vagy fáradt. Egyszerűen nem kellett beszélnünk. Igaz, hogy a táj kopár volt és egy kóbor lélekkel sem találkozhattunk, de valami különös energia sugárzott az egész mindenségből. Minden néma volt és mégis mesélt. Dalolt a táj. Egészen más, régmúlt idők történetét mondta el. Egy idő után már nem láttam az utat. Minden elmosódott. Becsuktam a szemem és mentem tovább. A szemhéjamon furcsa árnyakat láttam. Neon színű figurák táncoltak a szemem előtt. Először nem volt semmi összefüggés az ábrák között, aztán zenét hallottam a távolból. Valaki zongorázott a világ másik felén.

- Ki játszik? - kérdeztem suttogva még mindig csukott szemmel. Kele válaszolt.

- A zongorista. Ő mindig játszik, de csak akkor halljuk, ha minden más néma.

- Mióta játszik?

- A világ születése óta. Ha figyelsz rá, és koncentrálsz a dallamra, akkor megismerheted a világ múltját... - megint csak a zongorát hallottam, de eszemben sem volt figyelni a dallamra, csak hallgattam a könnyfakasztóan gyönyörű dallamot. A táncoló ábrák értelmet nyertek. Nem kellett figyelnem a dallamra. A neon színű formák összefűződtek és megmutatták mi történt a régmúlt időkben...

Az út végén egy kis falura bukkantunk. Itt sem volt senki. (Legalábbis én azt hittem.) A falu közepén, egy gótikus templom állt. Felnéztünk a hatalmas épületre. Kócosnak huncut fény villant a szemében.

- Játszunk?- kérdezte

- Mi mást csinálnánk? - nevetett Bogár - Ki kell valamivel csalogatnunk szegényeket.

- De hát itt nincs senki - mondtam döbbentem.

- Ó dehogynem - mosolygott Kele - tele van az egész környék... - látta, hogy nem hiszek neki, de csak legyintett.

- Csak figyelj Őzike! - bíztatott Bogár, miközben leszedett három hegedűt Állatka hátáról.

A húrokra illesztették a három vonót és megszólalt a zene. Megszédültem a szelíd hangoktól. "Egyszerűen képtelenség, hogy valaki így muzsikáljon" gondoltam. Le kellett ülnöm nehogy elájuljak. Szájtátva hallgattam a szédületes futamokat. Mintha nem is három ember, hanem egy egész zenekar játszott volna. A tekintetem - álmélkodás közben - a templomra tévedt. Akkor döbbentem rá, hogy valóban egy egész zenekar játszott. A gótikus épületből fehérruhás emberek jöttek elő vonós hangszerekkel a kezükben, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Egy idő után  nem jöttek többen. A zenekar teljes volt. Visszanéztem Keléékre. Nem hittem a szememnek. A fiúk mögött egy egész erdő zöldellt. Hamarosan engem is dús, harmatos fű ölelt körül. Úgy éreztem, hogy az ember ennél többet nem kívánhat. Hátradőltem a fűben és felnéztem a kék égre. "Ennél szebb zenét még sosem hallottam...Valószínűleg nem is fogok" megint tévedtem. Egyszerre egy teljesen új dallam kapcsolódott a többihez. Megszólalt egy kórus. A muzsika még édesebb lett. Visszanéztem a templomra. A díszes kapu előtt egy vegyes kar állt.  "Mintha angyalok lennének" gondoltam. "Lehet, hogy meghaltam és ez a mennyország?"

Egy életenát hallgattam volna azt a dalt, de pár perc múlva véget ért. Mindenesetre a nyoma megmaradt. A faluban pezsgett az élet. Itt almát árultak, amott színdarabot adtak elő, a templom előtt hét kislány virágot szedett. A kórus és a zenekar visszavonultak a kőcsipkés épületbe. A fiúk nevetve csomagolták vissza a hegedűket. Egyáltalán nem siettek. Sarkon fordultam és besétáltam a templomba. A kórusnak és a zenekarnak hírmondóját sem láttam. Az egész templomban egyetlen ember tartózkodott. Egy ősz öregember  orgonázott. Beültem az egyik padba és hallgatta. Mikor véget ért a szám felálltam és elhagytam a csaknem üres épületet.

Kócos és Bogár az erdő szélén almákkal zsonglőrködtek, de Kelét semerre sem láttam. Elindultam megkereseni. Mivel a falu igen kicsi volt, nem volt nehéz megtalálni. Egy kerítés tövében ült és a bendzsóján játszott. Leültem mellé és figyeltem, ahogy egy kéknefelejcs életre kelt...

Tovább mentünk. Alig hagytuk el a falut, máris egy sivatagba értünk. A fiúk újból elővették a hegedűket és ismét játszottak. Nem is kell mondanom, hogy pár perc múlva egy erdő közepén találtuk magunkat. Mire véget ért a zene lassan besötétedett. Estére tüzet gyújtottunk és énekelgettünk...Mielőtt elaludtam volna, a távoli zongorista, szomorkás dallamait hallgattam. Behunytam a szemem, és elaludtam.